Első eredmény

Mint már említettem volt, Delinkével az Őrmezei Kutyaiskolába járunk terápiás foglalkozásra, hogy kezelhessük a kutyákkal való nem túl fényes viszonyát. Persze ez a viszony nem tart az abszolút fekete test felé... csak nem elég fényes, na.




Delinkével eddig két foglalkozáson voltunk. Azóta már találkoztunk séta közben ismeretlen kutyákkal (mely találkozásokról utólag kiderült, hogy inkább kerülendőek, míg Delinke kommunikáció megfelelővé nem válik), s tulajdonképpen magában a viselkedésben nem is sok változás mutatkozott meg. De valami történt.

Azt hiszem, Delinkével sikerült jó nagy profitot szakajtanunk Csincsi tanfolyamozásából - pontosabban abból, hogy ennek révén részt vehettem Korom Gábor bevezető, összefoglaló előadásán (amin párom természetesen nem tudott megjelenni, pedig jó lett volna... s amiről elfelejtettem itt írni, pedig eszméletlenül jó előadás volt), s hozzáférhettem az ezt szummázó írásos anyaghoz. S az újonnan szerzett információkat használni is kezdtem. Igazából, csak két új elem került az eddigi készlethez (mint amilyen például az ajtón/kapun ki-be járás elsőbbségének joga)

Ha valamelyik kutya befurakszik a személyes terembe, időnként, mikor eszembe jut, elzavarom. Nem nagy szigorral, s nem mindig teszem ezt meg - mégis, valami megváltozott.

A második ilyen dolog az étkezés. Egészen pontosan: a kutyák etetése. Eddig is volt, hogy időnként eljátszottam, hogy eszem a kajájukból, de az - egyébként művészire fejlesztett - álcsámcsogásom hallatán a kutyák majdhogynem körberöhögtek. Ez viszont már nem így van.
Mikor eszembe jut (ez eddig kétszer történt meg), etetéskor teszek a zsebembe egy kis kekszet. Leteszem a tálakat, a kekszet a markomba rejtem. Ezek után lemegyek ősnőbe: morogni, hörögni, vicsorogni kezdek - jól van, gondolták első alkalommal az ebek, ez még nem gáz. Kekszes markommal a táljuk felé nyúlok, s úgy teszek, mintha a kekszet onnan venném ki - ez már felkelti a figyelmüket. S ezek után... elkezdem enni a kekszet, rendszeresen nyúlkálva a táljuk felé, mintha onnan venném ki az újabb és újabb falatokat - ősnő módban. Nagyon sajnálom, hogy mikor először csináltam, nem videóztam le, de eszembe se jutott, hogy ilyen hatása lesz. :D Első alkalomkor a kutyák teljesen kikészültek tőle.
Csak ültek ott, arcukon a teljes megrökönyödés és borzalom kifejezésével, tökéletesen kerekre nyílt, szinte kidülledő szemekkel. "Úristen...! Ez... ez tényleg... ez tényleg eszi a kajánkat!" Azóta azt hiszem, ezt csak egyszer csináltam - de az az első alkalom megismételhetetlen. Azóta, mikor a kajájukat csinálom, a tálak a földön vannak, s úgy teszem bele szép sorjában a dolgokat: a nyers húst, végül a turmixot. Simán elmehetek kezet mosni, be se jönnek a konyhába - pedig pontosan tudják, hogy nyers hús van elérhető magasságban. Bezzeg mikor főzök, ott tobzódnak a morzsákért - de azt is csak kegyes engedélyemmel eszik fel.

Az az igazság, hogy a kajálással eddig se volt sok gondunk. Miért írom hát ezt?

Mint már említettem volt, egyik házink az, hogy Delinkével Csincsitől külön sétáljak. Eddig problémát jelentett a póráz nélküli találkozás más kutyákkal, mert Delinke előre rohant mellőlem és ugatott. S ez megszűnt.
Mikor észreveszem, hogy jön szembe velünk egy másik kutya, kihúzom, s fel is fújom magam. Magabiztosságot erőltetek magamra, s lám - már kétszer is elmentünk póráz nélkül idegen kutya mellett. Simán.

Eredetileg elsősorban emiatt a viselkedés miatt fordultunk az Őrmezői kutyaiskolához. Delinkénél úgy tűnik, megoldódott a probléma. Már csak Csincsinél kell megoldani (nála egyébként ez egy erősebb viselkedés, de csak sikerül), s utána a két kutyával egyszerre, s aztán úgy is, ha párom jelen van... Még a gondolatba is beleborzongok, milyen jó lesz. :D Ha ez sikerül, akkor már tényleg mindenre képesek leszünk.